Budapest félmaraton

Régen volt már, hogy egy saját versenybeszámoló miatt kelljen billentyűzetet ragadnom. Ami azt illeti, ki is jöttem a rutinból, így most nem is tudom, hogy hol is kezdjem ezt a történetet.

Májusban, miután körbefutottuk a tavat, rövid pihenőt követően elkezdtük a felkészülést a Berlin maratonra. Ez lett volna számomra az év főversenye, így a felkészülés további menetét is ez az esemény határozta meg. Menet közben aztán Attila egy sérülés, Marilla pedig egy agyrázkódással és coviddal megfutott UTT miatt esett ki az utazókeretből. Maradtam egyedül, így meg már nem nagyon volt kedvem nekivágni a nagy kalandnak. Egyébként is rengeteg kérdőjel lett már addigra bennem, egyrészt a kiutazással, szállással, valamint ezek anyagi vonzatával kapcsolatban. Másfelől a saját képességeimmel és teljesítményemmel sem voltam még igazán pariban, főleg az első pár héten – vissza is léptem két korábban betervezett nyári versenytől is. Meg aztán az igazat megvallva annyira sosem érdekeltek a major maratonok, hogy ennyi pénzt adjak ki értük. Örömmel nézem végig a kenyai és etióp futókat ezeken a versenyeken a kanapé kényelméből, de a futás nekem egészen másról szól. A flow-t meg tudom élni egy edzésen a töltésen ugyanúgy, mint egy kisebb versenyen. Amíg a lábaim visznek, addig én köszönöm szépen, jól érzem magam, helyszíntől és befizetett nevezési díjtól függetlenül. Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem motiváló számomra akár egy kisebb versenyen is, de top helyezést elérni. Attól, hogy a bringát és a triatlonos versenymezt futócipőre cseréltem, azért végeredményben mégiscsak megmaradtam sportolónak, az ehhez tartozó sportolói egóval.

Így végül egy kis matekozás után és némi kilométerrel a lábaimban úgy döntöttem, hogy elengedem Berlint, de nem engedem el a maratont, ha már ennyit összefutkorásztam idén, és benevezek a SPAR Budapest maratonra. A maratoni felkészülés jegyében álltam oda végül a Wizz Air Budapest félmaraton rajtvonalához is, ami időpontban tökéletesen illeszkedett az edzésprogramba – gondolom nem véletlenül van öt héttel a SPAR maraton előtt –, ahol eredetileg csak annyi volt a célom, hogy kicsit ismerkedjek a pályával, szerezzek némi versenytapasztalatot – elsőéves "csak futóként" erre azért bőven szükségem van – és megnézzem, hol tartok a felkészülésben, milyenek a lábak és a keringés. Eredetileg úgy számoltam, hogy egy nyugodt és eseménytelen 78 perc végét, 79 elejét fogok futni. A rajtlistát böngészve úgy láttam, hogy ehhez társakat is fogok tudni szerezni. Ugyan sok mindenkit még nem ismerek a futóversenyek világából, de van egy-két srác, akikkel itt-ott összefutottam korábban, és akiknek a teljesítményeit azért egy ideje már követem. Nyulam, az lesz, gondoltam!

Bár korábban már elég sok versenyen futottam – olykor nem is rossz eredménnyel –, most mégis azt éreztem, hogy egy apró kis porszem vagyok, egy csenevész kis futó, akit elevenen felfal a mezőny, a verseny maga, aztán megrág és kiköp. Sehol sem vagyok én ezekhez a srácokhoz képest, akik itt felsorakoztak a rajtvonalon – gondoltam magamban. Az sem igazán növelte az önbizalmamat, amikor a kenyai elit futók elsétáltak mellettem, hogy az első sorból indulhassanak, oldalukon az ország legjobbjaival. Ekkor már én sem nagyon furakodtam előrébb a rajtrácson, úgy sejtettem, bőven jó nekem a huszadik sor közepe, egy futóbabakocsis apuka és két huszonéves suhanc gyűrűjében. Így utólag végiggondolva nem igazán tudom eldönteni, hogy ők voltak-e indokolatlanul elől, vagy én álltam meg indokolatlanul messze az elejétől. Talán ez utóbbi. Mindenesetre nagyon jó érzés volt névtelen kis senkinek lenni a nagyok árnyékában. Nem mintha a triatlonban egy középszarnál valamivel jobb lelkes amatőrnél több lettem volna, de azért ez így hatalmas terhet vett le a vállamról. Éreztem, hogy rosszul már biztosan nem sülhet el a dolog és ez megnyugtatott. Még a cipőfűzőmet is kettőre kötöttem, biztos, ami biztos.

A rajtot követően aztán elég hektikus volt az első pár száz méter. Sokat kellett előzgetnem és helyezkednem, mire fel tudtam zárkózni egy előttem összeálló, olyan tapasztalt és kiváló futókat is a soraiban tudó bolyra, mint amilyen Ördög Krisztián és Thuróczy Bertalan. Innentől már csak élveznem kellett a szélárnyékot és utaznom a srácokkal, ameddig ki nem szakadok, vagy épp szét nem hullik a csapat. Előbbi nem történt meg, az utóbbiról viszont Krisztián gondoskodott, 7 kili környékén váltott egy ritmust, amit aztán nem sokan bírtak el. Ezután fokozatosan nyúlt el a megmaradt sorunk, majd végül mindenki magára maradt. Az utolsó harmadát a távnak már én is saját zsíron tettem meg, de így sem éreztem azt, hogy nagyon megszakadnék. Sok izgalommal nem kecsegtetett ez a valamivel több, mint 21 kilométer, elég hamar eltelt az idő és végig jól éreztem magam, megingás és holtpont nélkül sikerült végigfutni a távot. Az egyetlen pillanat, mikor a kelleténél kicsit jobban megemelkedett a pulzusom pont Krisztián ominózus ritmusváltásánál történt, amikor remek időzítéssel sikerült elhagynom a gélemet, amire viszont később még tudtam, hogy szükségem lesz – a frissítést, azt mondjuk eléggé kicentiztem –, így megálltam és visszaléptem érte. Na, ezután mondjuk kellett kapaszkodni rendesen, hogy felérjek a srácokra, de valahogy ezt is sikerült megoldani. Ezen a kis intermezzon kívül viszont egy igazi flow-futás volt, amit az elsőtől az utolsó másodpercig nagyon élveztem! Végül hivatalosan 1:17:18 lett a mért időm – de a Garmin szerint a 21.0975 kilométerhez csak 1:16:46 kellett –, a negatív splitről pedig egy kereken 36 perces utolsó 10 kilométer gondoskodott. Mindkettő új egyéni csúcs és mindkettővel elégedett vagyok. Én? Elégedett egy verseny után? Ezt is megéltük! El sem hiszem! Már csak ezért megérte váltani triatlonról futásra.