Budapest félmaraton, másodjára

Sosem egyszerű egy olyan versenyről beszámolót írni, ahol gyakorlatilag semmi sem történt, nem voltak izgalmak, nem voltak bonyodalmak, sem mélypontok, vagy óriási katarzis a végén. Hát, pedig valami ilyesmi volt a Wizz Air Budapest félmaraton. Jó levegőn voltunk, jó társaságban, mozogtunk egy kicsit és élveztük a napsütést. Röviden összefoglalva tényleg ennyi volt. Annak viszont, hogy egy félmaraton lefutása csak ennyi legyen, voltak előzményei, amiről talán érdemes írni pár gondolatot.

A tavaszi versenyidőszakot követően egy rövid pihenő következett, majd beleálltam a felkészülésbe annak érdekében, hogy a lehető legjobb formában érkezzek az idei év főversenyére, a Ljubjana Marathonra. Már tavaly megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék itt elindulni, így a téli-tavaszi blokk is kicsit ennek szólt. Emiatt is sajnálom nagyon, hogy a Bratislava maratonról lemaradtam, cserébe viszont sikerült adni pár puszit az egómnak Székesfehérváron és a Badacsonyban.

Tanulva az előző év hibáiból, idén nem engedtem a csábításnak, így nem terelődött el a fókusz a főversenyről holmi fővárosi tömegrendezvény miatt. Amúgy sem jött volna ki túl jól a periodizáció, így már csak emiatt sem jöhetett szóba, hogy a Budapest Félmaratonra bármiféle formát is időzítsek. Nem mellesleg arra is kíváncsi voltam, hogy terhelésből, nulla rápihenéssel mit tudnak a lábak, ami alapvetően nem lett volna rossz visszajelzés, ha az ember maratonra készül. Ettől függetlenül persze azért bizakodó is voltam. A nyáron elvégzett edzésmunka alapján jócskán benne volt a pakliban, hogy még így is tudok menni egy egyéni legjobbat, de azért nem feszültem rá nagyon a dologra. A sors, vagy az univerzum, vagy nevezzük bárminek viszont úgy döntött, hogy mégis csak pihenjek rá erre a félmaratonra.

Irány a sürgősségi!

Történt ugyanis, hogy másfél héttel a verseny előtt egy konyhai balesetben levágtam egy tulajdonképpen nem is annyira pici darabot az ujjamból. Szerencsére sikerült visszaragasztani a levágott részt – még varrni sem kellett, annyira sebészi pontosságú metszést ejtettem –, majd kaptam egy gyönyörűséges nagy kötést a kezemre. Másnapra egy 24 kilis futásom lett volna és hát mivel nem a lábujjam vágtam le, így azért terveztem, hogy abszolválom az edzőm, tehát a saját magam által előírt edzést. Biztos, ami biztos azért rákérdeztem, hogy ez az elképzelésem oké-e. Természetesen kiröhögtek. Felejtsem el! Egy hétig semmi futás!

Kettő napig sikerült megmaradni a seggemen.

Igaz, nem futás, de azért egy két és fél órás dinamikus gyaloglást beiktattam három nappal a balesetem után. Ezt követően mehettem kötözésre és kontrollra – amit ezúton is hálásan köszönök Drozgyik Andrisnak. Mivel szépen gyógyult a seb, így megkaptam az engedélyt, hogy fussak egy picit, de csak lassan, óvatosan. A versenynap viszont közeledett, de sem méter nem volt a lábaimban, sem tempót nem edzhettem, szóval futogattam, amennyit csak lehetett, de azért ez így ebben a formában se nem tapering, se nem terhelés nem volt. Szürkezóna a legjavából. Fogalmam sem volt, hogy ebből így mi fog kisülni a pályán. A legfontosabb viszont, hogy az ujjam jól bírta, nem fájt, nem lüktetett és új skilleket is elsajátítottam: megtanultam például egy kézzel mosogatni, de a szilvabefőttet is tök ügyesen bontottam fel. A cipőfűzővel azért voltak gondok.

Vasárnapra kifejezetten meleget jósoltak, bár ez engem kevésbé riasztott meg. Gondoltam mire beérek, még nem lesz olyan nagy a hőség, meg azért jobban szeretem a napsütést, mint az esős időt. Amúgy meg remélem az elmúlt pár napban mindenki visszasírta legalább kétszer azt a vasárnapi kora őszi kánikulát! A rajtszámot még előző nap felvettük, így a rajt előtt már csak egy alapos bemelegítés volt a napirenden. Bemelegítés közben sikerült összefutni Ördög Krisztiánnal és Thuróczy Bercivel, akikkel egyébként előző nap már összebeszéltünk, hogy jó lenne együtt abszolválni a távot. A nekem is szimpatikus elképzelés az volt, hogy 3:40 körüli iramban kezdünk, aztán majd gyorsítunk, ha bírunk. Én mondjuk mindenképp szerettem volna. Gyorsítani is meg bírni is. A rajt előtt pár perccel megpróbáltuk elfoglalni a helyünket a rajtrácson, de addigra már piszkosul sokan álltak fel az első sorok valamelyikébe. Sűrű volt az OB mezőny is, nem is láttam még ennyi elit hazai futót egy helyen korábban – nem mintha az elmúlt tíz évben olyan sok ekkora futóverseny vettem volna részt –, így azért sejteni lehetett, hogy a tavalyi top30-as helyezésemhez idén lényegesen erősebbet kellene futni.

A rajtot követően a tömeg ellenére sikerült jól elkapni a ritmust és felvenni egy egész jó utazót. Viszonylag hamar elkezdtek kialakulni kisebb csoportosulások, de amiben én voltam, az már két kilométer után kezdett elnyúlni. Előttem párszáz méterre viszont eléggé egyben maradt és jó iramban is haladt egy csoport pár leszakadó OB résztvevővel, a női mezőny dobogóért küzdő versenyzőivel és egy kenyai hölggyel a soraiban. Mivel tavaly itt a kenyaiak elég jót mentek és az országos bajnokságra is népes mezőny jött össze, így jó ötletnek gondoltam felkapaszkodni rájuk és utazni rajtuk egy kicsit. Ritmusváltást követően hamar fel is ugrottam rájuk, majd élveztem a szélárnyékot. Az egyik fordítónál láttam, hogy Berci és Krisz a mögöttünk lévő csoportnak vezet fel. Itt egy kicsit elgondolkoztam, hogy bevárjam őket, de aztán úgy voltam vele, hogy végül is versenyezni jöttünk. Szerettem volna rendesen kihajtani magam és itt még az egyéni csúcsra is bőven volt esély. Meg aztán több esélyt láttam rá, hogy a saját grupettómban mások is gondolkoznak egy ritmusváltásban és jobban is fogják bírni a végét, ami elengedhetetlen lett volna egy 75 vége, 76 eleje körüli időhöz – elvégre egy OB dobogó volt a tét a csajoknál, meg voltak jól mozgó sporttársak és ne feledkezzünk meg a kenyai hölgyről sem.

De nem bírták jobban.

Az első tíz kilométeren sikerült másodpercre megfutni a tavalyi időt, a lábaim pedig remek állapotban voltak, így idejét láttam gyorsítani, reménykedve benne, hogy másnak is hasonló tervei voltak és el tudunk lépni páran a sortól. Mire ez a beszélgetést lefolytattam a belső hanggal a fejemben, a kenyai kilépett a csapatból és elhúzott előre. Próbáltam követni, de nagyon komolyat váltott, így nem tudtam elmenni vele, viszont a többiek meg velem nem tudták tartani a ritmust, így tulajdonképpen magamra maradtam. Innentől kezdve a táv második fele arról szólt, hogy egyesével fellépek az előttem éppen felbukkanó leszakadókra, aztán megyek tovább saját tempóban, egyedül küzdve a szembeszéllel. Legnagyobb meglepetésemre 16 kili körül a kenyai hölgyet is sikerült utolérnem. Erős volt az a váltás. Végül nagyjából bő 20 másodperccel gyengébb idővel, de még 78 perc alatt sikerült teljesíteni a távot. Abszolút nem éreztem, hogy megterhelő lett volna, de az igazat megvallva többre nem lettem volna képes tempóban, ez volt a plafon vasárnap. Az viszont mindenképp előremutató, hogy pár kilométert még simán el tudtam volna karistolni ezen az iramon. Végül is amiért jöttem, azt félig-meddig megkaptam. Bár nem lett egyéni csúcs, de jó levegőn voltunk, jó társaságban, mozogtunk egy kicsit és élveztük a napsütést. Következik Ljubjana!