Budapest maraton

A tavaly október végén futott Generali Balatonfüred után kezdtem úgy a beszámolómat, hogy bár már számtalanszor futottam le a félmaratoni távot, igazán jót még egyszer sem sikerült mennem rajta, mert vagy volt előtte egy kevés úszás és némi bringa, vagy pedig kontroll alatt, edzésből futottam végig a 21 kilit. Valami hasonló helyzetben voltam a mostani maratonnal is. Volt pár terepultra a lábaimban korábbról, az idei UB felkészülés jegyében is eljutottam párszor 40km fölé, egyszer egy ironman keretein belül abszolváltam a távot és pár éve 3:30-as iramfutóként álltam oda a rajtvonalhoz a 42 kilométeresen – ami egyébként azóta is az egyéni csúcsom volt ezen a távon, mostanáig. De ne szaladjunk ennyire előre.

Miután véglegessé vált, hogy Berlin helyett Budapesten lesz az őszi főversenyem, kénytelen voltam valamelyest kiigazítani az edzéstervemet. Papíron baromi jól néztek ki a számok, de az igazat megvallva eléggé beszartam, mikor átnéztem a kész munkát, hogy hogy fogom én ezeket az edzéseket megcsinálni, amiket kitaláltam magamnak. Végül mindent sikerült megfutni pontosan úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de egyetlen másodperccel sem tudtam volna jobbat futni egyik edzésen sem, mint az előírt, ami egyfelől jó dolog, hiszen patikamérleggel lett kiszámolva minden. Másfelől viszont kicsit elkezdtem aggódni, hogy mégsem vagyok olyan kemény, mint ahogy azt előzetesen gondoltam, és nem biztos, hogy tudom hozni azt a tervet, amit megálmodtam az első igazán jól megfutott maratonomon – mondjuk, mi számít jónak, ugyebár.

A mélyen legbelül megfogalmazódott kétségeimre és kérdéseimre az egyik, augusztus végi kulcsedzés – egy 3x 10 kilométeres résztáv, amit a sportolóim közül páran már jól ismernek – és a Wizz Air félmaratonon futott 77 perces időeredmény adtak csattanós választ. Nem nagyon volt okom innentől kezdve kételkedni magamban még úgy sem, hogy a budapesti félmaraton után a regeneráció közel sem ment olyan gyorsan, mint ahogy azt előzetesen terveztem. Be is figyelt pár kisebb sérülés, amik bár nem tettek az oldalvonal mellé, de limitálták a heti kilométerszámot – ami tulajdonképpen nem is jött rosszul abból a szempontból, hogy több időt tudtam szentelni a most indult úszóműhelyemnek, plusz így az is esélytelenné vált, hogy túledzem magam. Talán kicsit túlságosan is frissen érkeztem meg a hétvégi versenyre.

A legnagyobb izgalmat a verseny előtti napokban és aztán a rajt előtt is az időjárás okozta. Ötletem sem volt, hogy mi a francot vegyek fel a 12 fok, szemerkélő eső és helyenként erős szél kombinációban. És bár a többség szerint ez az ideális maratoni futóidő, amit végső soron az időeredmények hűen tükröztek is – vagy csak ennyire erős mezőny jött össze idén, vagy mindkettő –, én azért valahogy a melegebb, napsütéses időben érzem jól magam és egy ilyesmi előrejelzésnél simán felveszem a téli szettemet egy-egy edzésen. Igen ám, de itt most nem a hétvégi hosszú-lassú várt rám. Szóval eléggé meg voltam lőve. Végül természetesen sikerült túlöltöznöm és megfagynom egyszerre, ami számomra is az újdonság varázsával hatott, mert ilyet korábban még nem igazán tapasztaltam.

Rövid bemelegítés után már a rajtrácson ácsorogtam és kerestem az ismerős arcokat, de nem igazán találtam senkit, akivel elmehettem volna az elején, így beálltam egy random külföldi fazon mögé, akinek tetszett a cipője. A rajtot követően elég visszafogott első kilométert futottam, próbáltam helyezkedni és várni, hogy összeálljon valami bolyocska, hogy a rakparton ne magamnak kelljen fogni a szelet, de nem igazán volt szerencsém, nem nagyon akart ebben a tempóban egyetlen grupettó sem kialakulni. Előttem viszont szépen összeállt egy csapat, akikről nem szívesen maradtam volna le, így gyorsítottam, hogy felérjek rájuk. Ennyit az óvatos kezdésről. De még mindig kevésbé megterhelő 3:45-ös átlagot futni egy jó meleg boly végén, mint szenvedni a szélben 4:05-ös tempó mellett. Éreztem viszont, hogy ezek a 45-ös ezrek nem azok a 45-ös ezrek, mint pár hete a Wizz Air-en. Valahogy szenvedősebb volt az egész. A lábak sem mentek úgy, mint kellett volna, nem sikerült nagyon bemelegedni és a verseny ritmusát sem igazán sikerült felvenni, ami talán nem is annyira az én hibám, mivel nem igazán volt ritmusa a dolognak. Ami azt illeti, kifejezetten hektikus és hullámzó volt a csapat dinamikája. Az első pár kilométeren – attól függően, hogy épp ki állt a sor elején – futottunk 3:32 és 4:28 között mindent is. Zaklatott volt az egész, aminek nyilván az lett a vége, hogy teljesen szétesett a sor, amiben utaztam. Szerencsére ekkor már a pesti oldalon futottunk, így legalább már a szembeszéllel nem kellett harcolnom. Felvettem a saját kis tempómat és futottam az eredetileg betervezett 3:55/km körüli ezreket. A táv első harmadát így 54:54-es idővel hoztam is, ami illeszkedett az előzetes elképzeléseimbe. Második kör, újra a rakpart, újra szembeszél. Most viszont sikerült játszótársat szereznem. Egy külföldi sráccal dolgoztunk össze és forogtunk 500 méterenként, hogy fogjuk egymásnak a szelet. Jól működött a kémia, az egész verseny legegyenletesebb 7 kilijét sikerült itt megfutni. Közben rezgett a Garminom is: 1:22 az első félmaraton. Eddig minden rendben volt, de itt már kezdtem érezni, hogy nem biztos, hogy működni fog az a stratégia, amit eredetileg elterveztem. Ahhoz ugyanis kellett volna a negatív split és egy 1:21-es második félmaraton, viszont a szél és a hideg kezdett kikészíteni. Furcsa érzés volt, hogy miközben a vádlimat és a combomat hidegnek éreztem, fent izzadtam, mint a ló, pedig csak egy póló és egy karmelegítő volt rajtam, a szélmellénytől pedig – amit a rajtnál még magamon viseltem – nagyjából a harmadik kilométer után megszabadultam. Olyan 23 kilométer környékén csapott hátba egy egész jó kis társaság, akikkel aztán sikerült jó tempóban tovább folytatni az utat. A verseny során ekkor éreztem először – és egyben utoljára – azt, hogy kezdek flow-ba kerülni, kikapcsol az agyam és csak teszem egyik lábamat a másik után. Nem kell gondolkodni, nem kell figyelni semmire, csak lélegezni és utazni az előttem lévőkön. Szerettem ezt a pár kilométert, de sajnos elég hamar vége lett, 30km körül ez a sor is atomjaira hullott, innentől pedig mindenki mehetett saját zsíron. 32-ig még nagyjából tudtam tartani 4 perc alatti iramot, aztán viszont kezdődött az, amitől a legjobban tartottam: az alkudozás magammal.

Attilával beszélgettünk erről még nyáron az egyik közös edzésünk alkalmával, hogy attól, hogy a maraton azért nem egy kifejezetten hosszú táv, nem egy UB, azért ugyanúgy előjöhetnek azok a bizonyos démonok. Csak míg egy ultrafutás alkalmával inkább mentálisan készülsz el a távolság miatt, és választod a sétát, vagy csak szimplán nekiállsz hisztizni – lásd idei UB –, itt inkább a tempó lesz az, ami miatt belekényszerülsz egy vitába önmagaddal. És mivel itt már egyértelművé vált, hogy a hőn áhított 2 óra 43 perces idő már nem lehet meg, így a hangok is egyre erősebbek lettek a fejemben és az érvek is egyre meggyőzőbbé váltak, hogy miért is lenne jó nekem egy kicsit visszavenni a tempóból. Olyasmi volt, mint a 'You' című Netflix sorozatban Joe Goldberg narrációja, csak itt nem arról ment a belső diskurzus, hogy kit és hogyan kellene eltenni láb alól. "Nem kell ezt csinálnod, nyugodtan lassíts vissza, így is bőven meglesz a három óra alatti teljesítés. Nem számít, ha pár perccel később érsz célba. Kit érdekel, ha csak 80. leszel? Pihenj egy kicsit!" És már lassultak is a lábak. Sikerült is összehozni egy 4:19-es kilométert, 5 kilivel a vége előtt, amivel viszont már veszélybe került a nap egyik, ha nem a legfontosabb célkitűzése: 4 perc alatti átlagtempóval lehozni a távot. Végül is nem azért edzettem egész nyáron, hogy még a magammal szemben támasztott minimális elvárást se tudjam megugrani! Ki nem szarja le, hogy hideg van! Másnak is hideg van, menni kell és kész! Innentől kezdve viszont nem hagytam, hogy bárki is belepofázzon "a bentiek közül" a futásomba, mindössze két gondolatot engedtem be: a 3:59-es átlagtempó ígéretét és a feleségemet, aki a célkapunál vár engem. Semmi más nem volt már a fejemben. Bármennyire is el voltak gémberedve a hidegtől a lábaim – és higgyétek el, rohadtul le voltak merevedve –, ezek után valahogy mégis sikerült kipréselni belőlük egy alig több mint 20 perces utolsó 5 kilométert.

Végül 2 óra 48 perccel értem célba, ami természetesen új egyéni legjobb és bár nem sikerült megfutni az előre elképzelt időt, azért a 4 perc alatti átlagtempó, ha nem is sokkal, de meglett és persze Fruzsina is ott várt rám a célban. Ez az időeredmény az abszolút 26. helyre volt elég, korcsoportban pedig a 6. helyet érte.

Fun fact: az elmúlt években egy ilyen időeredmény rendre a 10. hely környékére repített volna, nem egyszer pedig egyenesen a top10-be. Viszont az eredetileg megcélzott 2:43-mal sem jött volna össze idén a top10 – a korosztályos dobogót viszont elcsíptem volna. Úgyhogy lehet, hogy mégiscsak van abban valami, hogy a 10 fok, szemerkélő eső az ideális időjárás maratonfutáshoz. Köszönöm, de én maradnék a napsütésnél és a 20 foknál, ez nekem most így annyira nem adta ki. Csalódott viszont abszolút nem vagyok, sőt! Kifejezetten megszerettem ezt a távot. Időben kezelhető, fejben is egész jól szét lehet osztani, de kellőképp hosszú ahhoz, hogy okosan kelljen versenyezni rajta.

Az igazat megvallva előzetesen kicsit tartottam tőle, hogy akkora flow-élmény lesz, hogy megkapok tőle mindent, amit vártam és elveszítem a motivációmat. Ahogy attól is féltem, hogy borzasztó rossz élmény lesz, kínszenvedés és csalódás, ami miatt azt mondom majd, hogy soha többé! De nem így lett. Egyik sem jött be igazából, úgyhogy már várom a következőt. Ami viszont tény, hogy még messze nem tartok ott ezen a távon, hogy bármilyenek is legyenek a körülmények, tudjam hozni az elvárt időt és tempót. Sokat kell még dolgoznom és fejlődnöm ahhoz, hogy ne tudjanak ennyire kifogni rajtam a váratlan események, legyen szó időjárásról vagy épp a futótársak hiányáról. Aki igazán jó, az mindig és mindenhol jó, az az elejétől a végéig megoldja a dolgot önerőből, saját zsíron, ha kell. Mindegy mi van. Ettől még azért messze vagyok. De ha nem nyerünk, tanulunk!