Csak még egy kör - UB 2024

"Ebben még nagyon sok maradt!"

Tavaly ezzel a mondattal zártuk az UB-t Attilával. Akkor a kétfős csapatok között sikerült a dobogó harmadik fokára felállnunk, de tudtuk, hogy ettől sokkal többre is képesek lehetünk. Minimum egy órát hagytunk a pályában. Tapasztalatlanok voltunk és felkészületlenek – legalábbis ami engem illet. Alig pár hetet tudtam edzeni, miközben életem legnagyobb mentális mélypontjából próbáltam kimászni valahogy. Akkor azt gondoltam, hogy a Balaton körbefutása majd segít. Hogy majd megjelenik előttem egy látomás és világos utasítást kapok arra vonatkozóan, hogy hogyan tovább. Végül látomásaim nem nagyon voltak – bár a fáradtságtól épp hallucinálhattam is volna –, de végül is megtaláltam a futás, a sport helyét és szerepét az életemben.

Jött az ősz és kezdődött az alapozás. Voltak ugyan céljaim, beterveztem pár komolyabb versenyt is, de leginkább azért edzettem, mert szeretem csinálni, mert szeretek futni. És mert rohadt jó érzés, mikor egy hosszú és nehéz edzésen vagy épp versenynapokon jók a lábak, jól megy a futás. Amikor tudom élvezni azt, hogy szinte repülök, hogy egyik lábamat csak teszem a másik után, gondolkodás nélkül, monoton, gépiesen, ugyanarra az ütemre, mintha csak egy metronóm volna. Amikor kikapcsol az agy, kiürül az elme, nem szenvedés a tempó, nem kínzó az iram, amikor van idő megélni a pillanatot, amikor elkap a flow. De ez csak ilyenkor jön, amikor nem erőlködés a futás, hanem valami könnyed, laza és megfoghatatlan érzés. Ehhez viszont készülni kell, ehhez kell egy jó alap, bizony bele kell tenni némi munkát. Ha a saját taknyodon négykézláb csúszol, mert túlvállaltad magad, ott minden lesz, csak katarzis nem. Magadnak kell megteremteni annak a lehetőségét, hogy ezt a flow-érzést át tudd élni. És ez nem a helyezéssel jön, még csak nem is az időeredménnyel. Az már csak következmény.

Szóval ment a felkészülés, a versenyszezon pedig közeledett – benne az UB-val, amit érdekes mód egyikünk sem vett annyira komolyan, annak ellenére, hogy meghatározó szerep jutott neki az éves edzésterv összeállításakor. Én is inkább fókuszáltam a tavaszi maratonomra – amiből aztán félmaraton lett – és a kora nyári rövidebb versenyekre. Az edzéseken mutatott számok alapján elég egyértelmű volt, hogy az egy évvel ezelőtti időeredményt simán hozzuk és egy percig sem gondoltuk, hogy bármiféle nehézséget fog okozni egy 10x 10 kilométeres résztávozás. Mert nagyjából annak fogtuk fel. A tavalyi évből levontuk a következtetéseket: kellett egy jobb irambeosztás és egy okosabb frissítési terv, meg persze lényegesen több méter a lábakba télen és kora tavasszal, ami meg aztán egyébként sem árt. A nevezéskor végül 17 óra alatti befutóidőt adtunk meg, tavaszra viszont már úgy tűnt, hogy egy 16 és fél óra körüli teljesítés sem ördögtől való, az ehhez szükséges 4:40-es tempó egyikünknek sem okozott komolyabb kihívást hosszabb távokon sem. Elegendő méter a lábakban – ez esetemben közel 2000 kilit jelentett az elmúlt fél évet tekintve, melyhez társult még 37 óra erősítő edzés is –, már csak a logisztikát, a frissítést és a váltásokat kellett összerakni.

A tavalyi szakaszbeosztás továbbra sem tűnt rossznak, azon változtatni nem nagyon kellett, így ezt a részét megtartottuk a dolognak. A kísérőautó stábja, a háttértámogatásunk sem változott nagyot. Idén is a szeretett feleségeink – Edina és Fruzsina – vállalták magukra azt a hálátlan szerepet, hogy éjszakába nyúlóan egyik váltóponttól a másikig kocsikázzanak, figyeljék minden óhajunkat-sóhajunkat, vetkőztessenek, öltöztessenek, masszírozzanak, vagy épp kávét szerezzenek, ha azt szerettünk volna. Hozzájuk csatlakozott még Mariann, akinek ha jól tudom, ez volt az első UB megmérettetése. Egyből egy teljes kör kísérőként – amiből aztán kétharmad lett –, másnap pedig futás a csapatversenyen. Hosszú hétvégéje volt neki is. A bringás kísérő szerepét idén Rokob Zsolt vállalta magára. A verseny előtt igazából ő tűnt a legizgatottabbnak, szerintem ő várta a legjobban ezt a hétvégét. Komoly kis bevásárlást is rendezett az indulás előtt, ugyanis az időjárás előrejelzés szerint nem épp az a klasszikus, már-már megszokottnak mondható május eleji kánikula várt ránk. Vízlepergető bringás szett, pipa. Gore-Tex cipő, pipa. Sapka, sál, kesztyű, pipa. Nagyreflektor éjjelre, pipa. Aztán hogy ezek a cuccok lesznek-e még valaha is használva. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nem velünk és nem a következő UB-n.

11:00-kor aztán elrajtoltunk.

Tavalyi dobogós csapatként a regisztrációkor választhattunk volna, de ezt a lépést nemes egyszerűséggel átugrottam, így az előzetesen megadott köridő alapján kaptunk rajtidőpontot. Először nagyon nem örültem neki, hogy ilyen későn indulunk, aztán viszont szép lassan elkezdtük felsorakoztatni az érveket a későbbi rajt mellett. A legerősebb érvünk mindközül viszont az aznap reggelre jósolt, nagy mennyiségű csapadék volt, ami aztán meg is jött és el is áztatott mindent. Az igazat megvallva, nem nagyon lett volna kedvem esőben futni.

Akárcsak az előző évben, idén is Attila vállalta magára az első szakaszt és akárcsak tavaly, most sem aprózta el a kezdést. 4:30 körüli ezreket vállalt, hamar meg is érkezett az első váltópontra, ahol átvettem a stafétát. Könnyed léptekkel indultam meg, nem kapkodva, nyugodtan. A Garminom adatmezőjén is csak a pulzust láttam, végig arra figyeltem, csak a megtett kilométerek után kaptam infót a tempómról és az eltelt időről – 4:25-4:30 között végig. Jólesett a futás, gyorsan repült az idő, élveztem minden méterét és az igazat megvallva, elég szomorú lettem, mikor megláttam a váltópontot és vissza kellett adnom Attilának a chipet. A nap ekkor már magasan járt, kifejezetten perzselt is, mikor néha előbújt egy-egy felhő mögül, az esőnek hűlt helye, csak néhány félig felszáradt pocsolya és a messzeségben egyre csak távolodó fekete nimbuszok jelezték, hogy itt korábban volt némi csapadék. Tökéletes futóidő, amihez még jött egy kis hátszél is, így aztán az időjárásra végképp semmi panaszunk nem lehetett. Régen futottam már ilyen jó körülmények között. Egy korábbi rajtidőponttal viszont valószínűleg szétáztunk volna.

Attila rendre hozta a kötelezőt a soron következő szakaszain, ahogy én is. Nem lassultunk, haladtunk előre a célunk felé, csináltuk, amiért jöttünk. Szemernyi kétség sem volt bennem afelől, hogy itt bármi is rosszul sülhet el. A Varga pincészetnél mondtam is Fruzsinának, hogy holnap reggel felkelünk, eszünk egy jó reggelit, aztán ellátogatunk a Folly arborétumba. Kicsit sem éreztem, hogy megterhelő lenne a futás. Just another day in the office. Még sorompót sem kaptunk a vasúti átkelőknél, tényleg minden mellettünk volt.

Már délután négy óra.

Jól mentünk, nagyon is jól, de még mindig csak Keszthelynél jártunk. Tavaly ilyenkor már jócskán a déli parton haladtunk. Ez volt az a pillanat, amikor megváltozott az álláspontom a rajtidőpontunkat illetően. Inkább egy kis eső reggel – főleg, ha utána a nap is kisüt –, mint egy befutó késő éjszaka. A lábak viszont még mindig vajpuhák. A nyugati csücsökben jócskán 4:30 alatti tempót futottam, a pulzus sem emelkedett, köszönhetően a szemerkélő esőnek, a frissítés is rendben, Zsolti pedig tökéletesen forgott be nekem a bringával, hogy szélárnyékot adjon. Marginal gains.

Balatonmáriafürdőnél Fruzsina barátnője, Kitti látogatta meg a csapatot. Tavaly jeget hozott, az akkor életmentő volt. Most vagy négy zsák hamburger van a kezében. Én is és Attila is kihagyjuk a lehetőséget, a staff viszont már nagyon éhes volt és sok van még hátra nekik is. Az élet apró örömei. Váltás után a lábak még rendben, bár már kellett egy-két kilométer a szakasz elején, hogy sikerüljön felvenni a korábbi iramot, de még mindig jólesett és jól is ment a futás. A váltásokkal viszont egyre jobban megszenvedtünk. Nem a chip átadása okozott nehézséget, hanem a stábnak parkolóhelyet találni, vagy egyáltalán időben átérni a váltópontokra. Az idei szervezés ebből a szempontból eléggé mellément. Az egy dolog, hogy az ötfős csapatok is az ultranapra kerültek át. Ezzel alapvetően semmi gond, sőt! Esetemben jól is jött, hogy volt egy ötfős, orvosokból álló csapat a pályán, melyek tagjai közül többen is az istállóban készülnek. Bár, ha nagyon szigorú akarnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy ebben a felállásban az egy főre jutó 42,2km éppen egy maraton, az ultratáv lényege pedig abban rejlik, hogy maratoni táv fölött kellene futni. Szóval értem én, hogy kellett a hely a másnapi csapatversenyre – pénz beszél –, az a plusz kétezer ember pedig még simán el is fér egy ekkora tó körül. Így legalább mindig voltak mások is a futókörön előttünk, folyamatos volt a versenyhangulat. De ez a hullámokban történő rajtoltatás, ez valami katasztrófa volt. Ahogy haladtunk előre a pályán, nemhogy nem csökkent a tömeg, de még egyre nőtt is, ahogy mi értük utol a lassabb teljesítőket, minket pedig értek utol a gyorsabb csapatok. Ráadásul nem egyszer a futók között gurultak a kísérőautók, vagy az autók között futottak a futók – nézőpont kérdése. Ez így ebben a formában rohadtul nem volt sem biztonságos, sem a váltások szempontjából hatékony. Mi átlagosan 45 perc alatt hoztunk le egy szakaszt, tehát ennyi ideje volt az épp pihenő futónak eljutni egyik pontból a másikba, ott leparkolni – nemegyszer 5-600 méterre a váltóponttól sikerült csak –, esetleg frissíteni, enni valamit, átnézni a következő szakaszt, hengerezni, nyújtani, átöltözni, krémezni, elrohanni mosdóba. Ez utóbbit én mondjuk többször a mozgó autóból abszolváltam, hogy időt nyerjek – még jó, hogy nem kellett nagydolgot intéznem. Szóval priorizálni kellett, hogy ruhacsere, vagy normális kaja, henger, vagy krém. Nem szerencsés egy kétfős csapatnál. Legalábbis nem akkor, ha időre megyünk.

Bevettük Fonyódot, majd Boglárt és Lellét is. Ideje volt ránézni a csapatok állására. Második helyen voltunk, amire nagyjából számítani is lehetett, de az első helyezett csapat közel fél órás előnyben volt – ez mondjuk jobban meglepett, mert azért mi sem mentünk kis iramot. Ami viszont jó hír volt, hogy a harmadik helyezett csapat már jócskán órán kívüli hátrányt szedett össze és lassulni látszottak, így az sem okozott gondot, hogy Attila egy hangyányit kénytelen volt visszavenni a tempóból. Nekem a lábaim még hibátlanok voltak, szóval csapatszinten bőven tudtuk még hozni a tervezett átlagtempót, ráadásul a táv első felében csináltunk magunknak egy jó 20 perc körüli időjóváírást az itinerben szereplő limithez képest. Akár hátra is dőlhetünk, vasárnap mindenhogy jelenésünk lesz a díjátadó gálán. Szárszó előtt viszont jött a hívás: Attila nagyon nincs jól, beszart az IT-je, nem fogja bírni.

Félelmetes ezt így leírni, de az első gondolatom ekkor az volt, hogy semmi gond, akkor megállunk, első az egészség! És ez most nem közhelypuffogtatás. Edzői pályafutásom alatt még egyszer sem hallottam sportolótól, hogy milyen jó, hogy sérülten is végigmentem. Azt viszont már sokszor, hogy bárcsak hamarabb megálltam volna. Jól mentünk, jót mulattunk, de ha most itt feladjuk, akkor legalább éjfél előtt ágyban leszünk. Ha nincs értelme, ne folytassuk. Teljesen lefagytam magamtól. Persze sok volt még ahhoz hátra, hogy egyedül fejezzem be, de ha csak 10 kilométerenként pár kilométert besegít nekem Attila, akkor is lazán lehozzuk a maradékot, még ha egy kicsit ki is csúszunk a tervezett időből. A dobogó már így is biztosnak tűnt. Gyorsan újraszámoltuk a szakaszokat, bekarikáztam az itineren azokat a részeket, amiket át tudok vállalni és újraterveztük a váltásokat is. Sima ügy, gondoltam – annak ellenére, hogy a szívem mélyén már a legkevésbé sem voltam motivált. Innentől kezdve már nem igazán élveztem a futást. Cikáztak a gondolataim: mennyit kell méterben átvállalnom, mivel fogom az így elégetett többletkalóriát pótolni, mikor érünk célba, mennyire lassítsak vissza, hogy még haladjon a szekér, de ne boruljak meg nagyon? Szóltam Zsoltnak, hogy figyelje a bringán az óráját, lassítsunk, ha 12km/h fölé menne a sebesség, az 5:00-5:15 körüli ezrek már elég pihentetőek. Nem mintha aztán egyszer is figyelmeztetnie kellett volna, hogy ne rángassam az istrángot. Az igazat megvallva nem esett rosszul visszavenni a tempóból, annak ellenére sem, hogy semmi jele nem volt a fáradásnak. De az elme hatalmas úr. Ha egyszer bekúszik az agyadba a könnyebbik út gondolata, onnantól már nehezen hagy nyugodni. Most még okom is volt rá, hogy lassabban fussak, hiszen ki kellett segítenem a társamat. Tavaly ő is megtette értem, most rajtam a sor. Tényleg csak annyi a dolgom, hogy jobban osztom be a megmaradt erőtartalékaimat. Ezen gondolatokba merülve nagyjából 45 perccel azután, hogy Szárszón átvettem a stafétát olyan dolog történt, ami életemben eddig még soha. Egy nagyon kellemetlen, tompa, nyomó érzést kezdtem érezni a mellkasomnál. Kurvára megijedtem! Eszembe jutottak azok a tanítványaim – és az utóbbi időben sajnos volt pár –, akik egy-egy maraton, vagy félmaraton után azzal hívtak fel, hogy épp mellettük esett össze egy futó, épp mellettük próbáltak újraéleszteni valakit és ez nagyon megviselte őket mentálisan. Nem akartam az a srác lenni, aki valaki más beszámolójában úgy szerepel, mint "az a futó, aki mellettem esett össze". Azonnal megálltam. Sejtettem, hogy ezzel az idei UB-nak vége. Amikor elmúlt az érzés, akkor megpróbáltam kicsit összekapni magam, elvégre két kilométerre volt tőlem a csapat. Megpróbáltam kocogni is egy keveset, bízva benne, hogy nem lesz gond. Szerencsére nem éreztem újra a tompa fájdalmat. Még átadtam a chipet Attilának, utoljára. Amíg ő szenvedett a futással – zárójelben jegyzem meg, hogy 6 perces ezrekről beszélünk, ami azért ebben a műfajban ekkora távnál minden, csak nem rossz –, addig mi mérlegeltünk, hogy folytassam-e. Felhívtuk a korábban említett ötfős csapat tagjait, hogy üljenek össze egy konzíliumra és mondják el, hogy szerintük ez mi lehetett. Telemedicina a javából. Ezúton is köszönöm Péter, Droz, Lacus és a többiek számára, hogy azonnal a segítségemre voltak! Végül abban maradtunk, hogy elkezdek újra kocogni, és ha nem jó, akkor kész, vége, feladjuk. De mitől is lett volna jobb? Mi értelme lett volna egyáltalán folytatni? Attila szenved, a lábai romon vannak. Lehet, ha fut még 10 kilométert, azzal akkora pusztítást végez, hogy nem épül fel fél év alatt sem. Nekem, ha beszarik a szívem, akkor lehet most futottam utoljára. Most csak azért, hogy elmondhassuk magunkról, hogy végigmentünk? Egyszer már sikerült. Hogy valamikor hajnalban bebotorkáljunk? Ahhoz már így is fáradtak voltunk. Hogy szívassuk magunkat? Elég volt ennyi belőle. Hogy kapjunk egy újabb porfogó kupát? Mert igazából egy drasztikus lassulást követően is még meglehetett volna a dobogó. Mondjuk ott és akkor ezt már pont le is szartuk. Van elég belőle a vitrinben.

Az utolsó két szakasz egyikünknek sem hozta már azt a flow-t, ami miatt ezt az egészet elkezdtük és csináljuk napról napra. A futás számomra a szabadságot jelenti. Szeretek futni, élvezem a futást. És a futást élvezem. Ha nincs repülőfázis, az nem futás, a szenvedés pedig ritkán élvezet. Így pedig már akkor sem lett volna értelme folytatni, ha nem történik velünk semmi. Lehet akkor is feladjuk, ha nem jelez a szervezet, mert egyszerűen már nem élveztük. Valahol Sóstónál az UB elvesztette a varázsát.

Átöleltük egymást a csapattagokkal. Akkor ott abban az ölelésben sokminden benne volt. De egyikünk sem érzett csalódottságot, egyikünk sem tört össze. Elfogadtuk. Talán meg is könnyebbültünk. Amiért jöttünk, azt igazából megkaptuk. Tudjuk, hogy mire vagyunk képesek, és hogy melyik polcon van a helyünk. Hoztunk egy döntést, együtt: kiszállunk.