Kezdődik

Péntek reggel 8:00, Balatonfüred. Fél óra és elrajtolunk. Kezdetét veszi egy utazás az ismeretlenbe. Újra azt érzem, amit az első ironman előtt – de azt követően már csak nagyon kevésszer. Kíváncsiságot és egyben bizsergető izgalmat. Hiányzott már ez az érzés.

Pár hónappal ezelőtt viszont még nem igazán gondoltam volna, nem igazán hittem benne, hogy esélyünk lehet megvalósítani mindazt, amit eredetileg elterveztünk. Év elején egy, a mostaninál lényegesen nagyobb kihívással találtam magam szemben. Egy pillanat alatt változott meg az életem, egyik napról a másikra állt a feje tetejére minden. Megzuhantam. Átértékeltem a dolgaimat és rájöttem, hogy el kell engedtem mindazt, amit eddig fontosnak gondoltam, ami meghatározott engem, ami definiálta azt, aki vagyok. Felmondtam az úszóklubnál, abbahagytam a triatlont és elkezdtem felépíteni valami mást, valami újat, valami jobbat.

A kihívást egy autoimmun eredetű folyamat jelentette, mely a pajzsmirigy alulműködéséhez, krónikus gyulladásához és végeredményben pusztulásához vezet. Ez gyakran fáradtsággal, izomgyengeséggel, ízületi fájdalmakkal és egy sor más egyéb tünettel is együtt járhat. Hashimoto-thyreoiditisnek is csúfolják. A folyamat ma még gyógyíthatatlan, de egész jól kezelhető. Egy vérvételből derült ki, hogy valami nem kerek, majd a további vizsgálatokat követően lett meg végül a diagnózis. Ezzel sok minden, a mindennapjaimat, a versenysportot és az edzéseimet is befolyásoló tényező kapott hirtelen magyarázatot. Volt, ami talán segített, de volt, ami biztosan hátráltatott.

Azóta párszor elgondolkoztam azon – főleg mikor már a sokadik orvos, vagy a témában jártasabb ismerős kérdezte meg, hogy nem éreztem-e azt, hogy negatívan hatna a dolog a sportteljesítményemre –, hogy mi lett volna, ha nem marad évekig kezeletlenül? Lehet, hogy az elmúlt években végig széllel szemben hugyoztam és az elvégzett edzésmunka csak a kompenzációra volt elég? Persze erre általában az volt a belső reakcióm, hogy a 40km/h körüli bringás átlagok és a 3:45 körüli futótempók azért a középszarnál valamivel jobbnak számítanak. Mondhatni. Nem is biztos, hogy tudtam volna ettől jobbat. A sportban egyébként sincs ha. Beletett munka van és a folyamatos fejlődésre való törekvés van. Nem ragadhatunk a múltban, a jelenre kell koncentrálnunk és az előttünk álló feladatokra. A jelenben pedig az van, hogy most készülünk körbefutni Közép-Európa legnagyobb tavát.

Kemény lesz! És bár tudjuk, hogy mire vállalkoztunk, tudjuk, hogy mire vagyunk képesek, tudjuk, hogy mire volt elég a felkészülés és most azt gondoljuk, hogy mindenre is van egy tervünk, de biztosan lesz majd egy pont, ahonnan rálépünk arra az útra, amin eddig még nem jártunk. Erről már nem nagyon van szakirodalom, nem nagyon vannak adatok. Ezt meg kell tapasztalni, át kell élni és megpróbálni majd a legjobb döntéseket meghozni. A melót elvégeztük és keményen megdolgoztunk azért, hogy most itt lehessünk és a legjobbat hozzuk ki magunkból és egymásból.