Ljubjana maraton

Lefutni egy maratont mindenkinek mást jelent. Vannak, akik megélhetésből csinálják, vannak, akik ezen a távon tudnak kiteljesedni igazán és vannak, akik csak túl akarnak lenni rajta és ki akarják pipálni a bakancslistáról. Van, aki menekül valami elől és van, aki megszállottan kerget, üldöz valamit. Van, akinek a teljesítés ténye és a finisher medál a fontosabb és van, akinek a célig vezető út. De általában senki sem fut ok nélkül – főleg nem maratont – és a legkevésbé sem céltalanul, még ha ez a cél nem is mindig egyértelmű és számszerűsíthető.

Mindben megfutott maratonban azonban van egy közös dolog. Mindegyiknek van egy története. Az én történetem ezzel a távval mondhatni meglehetősen régre nyúlik vissza, de magamra, mint futóra csak 2023 óta tekintek. Ebben az évben hagytam abba a triatlont és váltottam hosszútávfutásra. Nyilván nem volt ismeretlen számomra maga a műfaj, de más az, amikor edzésből kocogja le az ember a távot – vagy akár többet is, szigorúan terepen, sok szinttel –, vagy esetleg 180 kilométer bringa után húz futócipőt. És megint más az, mikor a 42 kilométer a fő versenyszáma, tisztán, lecsupaszítva, a maga egyszerű és nyers valójában. Az első "igazi", vagy mondhatni "normálisan" megfutott maratonom teljesen beszippantott és már alig vártam a következőt. Persze ez nem az a táv, amit az ember minden második héten lefut, legalábbis nem versenyen, elvégre mégis csak 42 kilométerről beszélünk, ami igényel némi felkészülést. Csak emlékeztetőül: az első ember, aki teljesítette konkrétan belehalt.

Egy év telt el a budapesti debütálásom óta.

De már akkor tudtam, hogy a következő mérföldkő a 2:40 alatti idő lesz, amit az idei Ljubjana Marathonon szeretnék teljesíteni. Hogy miért épp 2:40? Igazából fogalmam sincs, de nagyon erős késztetést éreztem, hogy teljesítsem ezt a kihívást és nagyon erős volt a motivációm is, ami előrevitt ebben a kalandban. Mindez persze egy nagyfokú kíváncsisággal megfűszerezve. És hogy miért épp Ljubjana? Mert egyrészt egy viszonylag gyorsnak titulált pálya és egy meglehetősen nagy létszámú, nívós rendezvény sok kiváló futóval, ezáltal jó esély nyílt rá, hogy lesznek majd páran, akikkel el tudok futni és nem egyedül kell lenyomnom a teljes távot, ami azért nagy segítség tud lenni. Másrészt pedig tavaly nagyon megszerettük Szlovéniát, így szívesen mentünk vissza. És ha már újra Szlovénia, akkor töltsünk is el egy kis időt itt, ne mindig minden a sportolásról szóljon.

Már péntek reggel autóba ültünk, hogy aznap és szombaton bejárjuk a város nevezetesebb látványosságait, ismerkedjünk a helyszínnel, valamint hogy ne kelljen kapkodni a rajtcsomag átvétellel és az egyéb, versenynap előtti rutin teendőkkel. Nem az a klasszikus maraton előtti rápihenés másfél napot mászkálni és várost nézni, de nem igazán vagyok az az otthonülős típus. Jobb szeretem lefoglalni magam és aktívnak maradni a rajtot megelőző egy-két napban. Néhány órányi séta meg még senkinek sem ártott! Igaz, az esőről lemondtam volna. De inkább essen péntek, szombat, minthogy a versenyünket áztassa el az eső.

Vasárnap reggel aztán tökéletes időre keltünk. A köd még emlékeztetett az elmúlt napok nedvesebb időjárására, de szép lassan kezdett felszállni, miközben már a nap is erőlködött. Kellemes 10 fok, napsütés és szélcsend várt minket a versenyközpontban. Korán érkeztünk, talán túl korán is, valahogy mégis repült az idő. Izgatott voltam. Próbáltam elterelni a gondolataimat egy kis bemelegítéssel, de a szokásos procedúra valahogy nem ment, nem éreztem azt a természetességet és megszokottságot benne, így inkább csak sodródtam az árral és hagytam, hogy elvigyen az az elképesztő hangulat, ami ott várt ránk. Fruzsina még átgyúrta a lábamat egy kevés bemelegítő krémmel, aztán már próbáltam is előrefurakodni az első sorok valamelyikébe. A félmaratoni és a maratoni táv versenyzői is együtt, egyszerre rajtoltak, amihez még jött a szlovén országos bajnokság mezőnye és egy tucat elit észak-afrikai futó is, úgyhogy teljesen tömött volt a rajtrács, ami miatt jóval hátrébb sikerült csak beállnom, mint ahonnan indulni szerettem volna. Mondjuk így sem panaszkodhattam, az első zónában kaptam helyet, ráadásul így előttem volt mindenki, akikkel volt értelme összedolgozni. Innentől kezdve adott volt a feladat: a rajtot követően túlélni a darálót és keresni egy csapatot, akikkel el tudok menni hosszabb-rövidebb ideig.

A taktikám amúgy sem volt túlbonyolítva.

Bár a negatív split az egyik legmenőbb dolog, ha maratonról van szó, erre nem minden pálya alkalmas. Illetve alkalmas, csak olykor komoly kihívást jelent és nem is feltétlenül célravezető. A ljubjanai pályával is valami hasonló a helyzet. Az első húsz-pluszpár kilométer ugyanis iszonyatosan gyors és jól futható. Gyakorlatilag "lejtő-hátszél" végig, hosszú, elnyújtott egyenesekkel és nem túl éles kanyarokkal. Ráadásul a húszasig együtt halad a két táv mezőnye, a félmaratonon indulók pedig elég jól tudnak nyulazni, elvégre nekik sietősebb. Innentől kezdve nettó baromság lett volna tartalékolni a táv második felére, ahol a komolyabb emelkedők mellett az élesedő kanyarok, majd a célhoz közeledve a belváros macskaköves szűk utcái és hídjai vártak ránk és az addigra már vélhetően félig szétvert lábainkra. Ezért a cél az volt, hogy egy viszonylag megnyugtató időtartalékot építsek fel, hogy egy lassabban megfutott második résszel is még tudjam hozni az eltervezett időeredményt. Ehhez úgy terveztem, hogy egy 78 perces első félmaraton elég lehet, amit idén egy párszor már azért sikerült lehozni saját zsíron is, így túl nagy kihívást nem kellett volna okoznia – főleg nem a fentebb vázolt körülmények között. Ezután a következő fontosabb checkpoint a 32 kilométeres marker volt, amit mindenképp le kellett hozni két órán belül, lehetőleg 1:57-58 körüli idővel, ha esetleg az utolsó 10 kilométer már csak 4 perces ezrekkel menne is még el tudjam csípni a 2:40-et. Innentől pedig a képlet egyszerű, haladni kell kilométerről kilométerre, kifutni, ami még maradt és lehetőleg nem elfogyni vagy begörcsölni a vége előtt.

A rajtot követően aztán próbáltam minél hamarabb felérni egy közepesen erős félmaratoni sorra, bízva benne, hogy összeszedünk pár maratoni indulót is, akikkel majd folytathatom az utam, miután a rövidebb távon indulók elkanyarodtak. Elég hektikusan indult ez a keresgélés, nem igazán találta senki a ritmust, a jobb futók pedig nem igazán lassítottak, hogy bevárjanak. Szlovén vendégszeretet. Mindenki kereste a tempójának megfelelő grupettót, mentek a ritmusváltások, hömpölygött a tömeg. Ennek ellenére mégis azt éreztem, hogy alig csoszogunk és baromi dühös is voltam, hogy miért nem haladunk rendesen. A legijesztőbb mégis az volt, hogy egyáltalán nem éreztem, hogy milyen tempót is megyünk valójában. Eleinte nem is nagyon nézegettem az órámat, gondoltam a toronyházak között szar a GPS jel, azért mutat hülyeséget, de mikor zsinórban már a harmadik 3:30 alatti kilimet csippantotta le a Garminom, akkor azért elgondolkodtam, hogy lehet, egy kicsit vissza kellene venni. Addigra viszont össze is jött egy 3000 méteres új egyéni csúcs.

Sokat papolok a sportolóimnak arról, hogy nem szabad elfutni egy verseny elejét, és az igazat megvallva ennyire gyors kezdésre én sem számítottam, de ott és akkor nem éreztem azt, hogy megterhelő lett volna ez az iram, vagy hogy ez később még visszaüthet. Céllal érkeztem, így ennyi kockázatot muszáj volt vállalnom. Nem emésztettem volna meg, ha a körülmények áldozatává válok. Egy saját zsíron megfutott maraton ugyanolyan hazárdjáték, mint egy erősebb kezdés, főleg egy ilyen pályán. De messze volt még a vége, így az első chipszőnyeghez közeledve végül mégis visszafogtam magam. Nem volt jó döntés. Lassabban futni egyedül pont annyira volt megterhelő, mint élvezni a jó meleg boly szélárnyékát egy erősebb iramban. A csoportom viszont ellépett tőlem. Vagyis inkább én szakadtam le róluk. Éreztem, hogy ezt most így elbasztam. A mögöttem lévő grupi még messze volt, a jó futók pedig előttem mentek és nagyon sok volt még hátra a napból. Túl sok ahhoz, hogy innentől egyedül menjek.

Amint realizáltam a rózsásnak nem éppen mondható helyzetemet, a semmiből utolért egy elég jó tempót futó srác, aki szemlátomást arra a csoportra akart felérni, amiből én pár méterrel korábban kiestem. Megvolt a jegyem vissza a helyemre. Hihetetlen mázlim volt! Ezt a lehetőséget nem is szalasztottam el, tapadtam rendesen, hogy aztán pár perccel később ismét élvezhessem a régi-új társaság kellemes dinamikáját. Tiszavirág életű volt az örömöm, egy ritmusváltást követően ugyanis apránként szétesett a fiúbanda. Szerencsére menet közben valahogy felértem egy főként maratoni indulókból álló, elég szervezettnek tűnő csoportra. A szervezettség okát a sokszoros és később itt is nyerni tudó női országos bajnok, Anja Fink Malensek jelenléte adta, aki megkérte a nyulait is, hogy csatlakozzanak eme jeles napon hozzá. Velük és még néhány leszakadó félmaratonossal mentem tovább abban a megnyugtató tudatban, hogy a női bajnokaspiránssal és rutinosnak tűnő segítőivel azért olyan nagy meglepetés már nem érhet. Innentől kezdve nagyjából már csak annyi volt a dolgom, hogy velük maradok, összedolgozunk és figyelek a frissítésre. Az égiek is nagyon akarták, hogy elérjem a céljaimat, mert ettől jobb forgatókönyvet elképzelni sem tudtam volna. Kicsit olyan volt, mint egy nagyobb iramú vasárnapi hosszú futás az ismerősökkel. Annyi, hogy épp senkit nem ismertem és a szlovén nyelvet sem beszélem, de ott és akkor a futás volt a közös nyelvünk. Ugyanazért jöttünk mindannyian, hasonló szintű futók, így sokszor csak azt vettem észre, hogy szinte egyszerre mozgunk, azonos lépésszámmal, egyforma dinamikával. Szinte eggyé váltunk, egy egyben mozgó massza lett a csoportból, amiben rohadtul jól éreztem magam. Szinte végig flowban voltam és a 3:40-es tempó sem okozott különösebb nehézséget.

A húszashoz közeledve Fruzsina várt rám egy előre megbeszélt ponton a pálya szélén, ami ott és akkor nagyon megnyugtató és jóleső érzés volt. Kellett is az a kis biztatás, mert a verseny nehezebb része még csak most kezdődött. Pár perccel később másodpercre jött a 78 perces félmaraton, pont, ahogy előzetesen elterveztem, így fókuszálhattam a következő mérföldkőre. Harmincig igazából semmi érdekes nem történt, egy kicsit lassultunk ugyan a pár elnyújtott pukli miatt, de még így is remek tempót tudtunk futni. Az órám 1:51-et mutatott az eltelt időnél, a chipszőnyeg pár méterrel távolabb egy kicsit többet. Mindegy, melyiket nézzük, a lábaim rendben, frissítés pipa, légzés nyugodt, a 3:45 körüli iram pedig több, mint kiváló. Csak a miheztartás végett 32-nél még ránéztem az órámra, hogy sikerült-e megfutni az 1:58-at, de nyilván nem volt kérdés, hogy meglesz-e.

Jöhetett a végjáték.

Tavaly itt füstöltek el a lábaim és kezdtem el alkudozni önmagammal a Budapest Maratonon. Viszont tudtam, hogy miben kellett fejlődnöm és mit kellett másképp csinálnom az edzéseken ahhoz, hogy ez ne forduljon elő újra. Démonok sehol, a belső hangok némák, de hátra volt még a pálya leghosszabb és legkellemetlenebb emelkedője. Egy igazi, sunyi kis dög. Jól futható, nem is túlságosan meredek, de azért mégis csak felfelé kell menni rajta. Nem nagyon kívánta egyetlen porcikám sem ezt a mászást és már a többieknek sem volt természetes a mosolya, de erőt vettünk magunkon és nekiindultunk. Itt már csak 3:50-es kilikre tellett, de ez még mindig 4 perc alatti tempó, így minden egyes ebben az iramban megtett kilométerrel csak az időbankba pakolgattam a bónusz másodperceket, ami adott egy kis erőt a soron következő kilométer leküzdéséhez. Megint csippant a Garmin, újabb 1000 méter a zsebben, újabb 10 másodperc időjóváírás. És újra. És újra. És újra. Itt köszöntem meg magamnak a hajnali ébredéseket, a sok hosszú és monoton edzést, az olykor három órás futópadozásokat és az elmúlt egy évben megtett minden egyes métert. A 38. kilinél fordultunk rá a belvárosba visszavezető főútra. Már csak 4 van hátra és 18 percem maradt beérni. A csoportunk szétesőben volt. Az egyik srác begörcsölt, úgyhogy odaadtam neki a Sponser Magnesium shotomat, bízva benne, hogy nekem már úgysem lesz rá szükségem. Biztos, ami biztos odaraktam egyet, az ördög nem alszik alapon. Legalább másnak jól jött. Anja közben ellépett, neki még maradt egy kevés a tankban. Elmehettem volna vele, de itt már nem szívesen kockáztattam volna meg én is egy görcsöt. Luka – azt hiszem így hívták – átültette belém a bizonytalanság gondolatát. Sok is lehet még az az utolsó pár kilométer, eddig viszont olyan szépen alakult minden, kár lenne eldobni annak az esélyét, hogy teljesítsem a vágyott időeredményt csupán azért, hogy fél perccel hamarabb érjek célba. Itt már nem érte meg kockáztatni, ahhoz már túl kevés volt hátra.

Picsába, már megint alkudozok magammal!

De itt már talán ez is belefér. Már csak 3 kilométer! Jöhetnek a macskaköves szűk kis utcák a belvárosban. Ez még így hiányzott a végére. Újabb 3:50-es kilométer, kezd fájni. Az utolsó frissítőpont, innen már semmi nem kell, nem lassítok, nehogy ott maradjak. A lábaim felvették a 3:50-et, bár már elég feszesek, de még bírják. Bírniuk kell! Utolsó kettő. Csökken a lépéshossz. Mindenki rohadjon meg, aki itt még megelőz! Pedig vannak egy páran. Nekik hogyhogy ilyen jó még a lábuk? Visszacsúszok még tíz helyet az abszolút rangsorban – pedig a verseny első felében egy ponton még a top10-ben is voltam. De már ez sem igazán érdekel. Megint egy 3:50-es, az utolsó kilométer jön. Már hallom a szpíkert, bár egy szót nem értek abból, amit mond. Őrjöngő tömeg az út szélén, mindenki szurkol, mindenki biztat. Gondolom legalábbis, mert ebből sem értek sokat. Közeledve a Kongresszus térhez újra meglátom Anját, ő sem jutott messzire. Már csak pár száz méter a célkapuig! Írták a honlapon, hogy a tradicionális 42.195 méterhez képest 1,4% eltérés van a pálya hosszát illetően. Bíztam benne, hogy ennyivel rövidebb, viszont nem ebbe az irányba csalt, úgyhogy gyorsítanom kellett, ha azt szerettem volna, hogy ne csak az órám szerint legyen meg a 2:40 alatti idő, hanem hivatalosan is. Ennyi még maradt a lábaimban. Ráfordulok a célegyenesre, ez már megvan! Ezt már nem veszi el tőlem senki! A vége egy kicsit nehezebb lett, mint szerettem volna, de amiért jöttem, azt hazaviszem. 2:39:31.

Beletelt egy kis időbe, mire nagy nehezen megtaláltam Fruzsinát, vagyis inkább ő engem a tömegben. Ez volt az egyetlen része a futásnak, ami nem igazán nőtt a szívemhez. Hogy a befutót követően nem voltak ott az ismerős arcok, sem a barátok, sem a feleségem. Életem eddigi talán legjobb versenyzése, de nincs ott senki abban a pillanatban, akivel osztozni tudnék az örömömben. Eléggé egyedül maradtam. Szerencsére azért nem kellett órákon át bolyonganom, de az a pár perc ott és akkor soknak tűnt. Átvettük a befutóérmet és pólót, aztán mentünk is tovább, mert még programunk volt, ha már ilyen szépen kisütött a nap. Levezetésképp még felmásztunk a várba – annyira nem is voltak rosszak azok a lábak –, majd átkocsikáztunk Bledbe, ahol másnap már meg is kezdhettem az alapozást a következő versenyszezonra egy hegymászással egybekötött tókerülő túrával. Ami azt illeti, tényleg jól esett. El sem tudtam volna képzelni jobb programot egy maraton lefutása után. És ez nem irónia. Tényleg így volt tökéletes és kerek ez a történet.

Azt szoktam mondani, ha nem győzünk, tanulunk. Viszont én most győztesnek is érzem magam, miközben rengeteget tanultam is. Élveztem azt az utat, amit bejártam ezalatt az egy év alatt és sokat tanultam magamról és magáról a futásról. És ez talán fontosabb, mint maga a tény: egészen vállalható idővel tudom megfutni a maratoni távot.