Miután feladtuk

Azt követően, hogy eldöntöttük, itt nekünk most véget ért az UB, beültünk a kisbuszba és meg sem álltunk a füredi versenyközpontig, ahol gyorsan megkerestük az orvosi stábot – ami ott és akkor mindösszesen egyetlen mentőápolóból állt, mert az az egy orvos, aki elérhető lett volna épp terepen volt, esetet látott el. Óriási feketepont a szervezőknek egyébként, hogy egy ekkora rendezvényen, ami nem csak létszámban, de területben is hatalmasnak számít, mindössze egyetlen mozgóegység van! Egyszerűen nevetséges, hogy ezen kell spórolni!

Végül a lehetőségekhez mérten korrekt ellátásban részesültem, ott helyben sikerült vérnyomást mérni – ami a megszokottnál magasabb lett – és EKG-t is csinálni, amin azonban volt némi eltérés, így mentőt kellett hívni, ami éjjel kettő körül be is vitt a füredi szívkórházba. Ott újabb EKG – negatív –, úgyhogy jöhetett a vérvétel. Eredmény csak kicsit később, addig helyezzem magam kényelembe. Mikor kiszálltunk a versenyből, arra gondoltam, hogy ha más nem is, legalább annyi "haszna" lesz a dolognak, hogy időben ágyba kerülünk. Hát, ez most nem jött be. Az ápolók egyébként nagyon készségesek voltak, próbálták megteremteni a zavartalan pihenés lehetőségét, hoztak egy takarót, majd párnával is kínáltak, de nem hittem volna, hogy olyan sokáig leszek bent, hogy indokolt legyen megágyazniuk, így ez utóbbit végül elutasítottam. Nem gondoltam, hogy bármi komolyabb eltérés lehet a laboromban, kivéve persze az ilyenkor "normális" differenciákat.

Nem sokkal később jött a doki a vérvétel eredményével. Nem lett túl fényes, bár mire is számítottunk ekkora terhelés után. Ami viszont kifejezetten aggasztó volt, az a troponin I értéke volt. Nem mennék nagyon bele, úgyhogy csak röviden: ez egy fehérje, ami szívizom összehúzódásában játszik szerepet és amennyiben a szívizomsejtek károsodnak, úgy megemelkedik a szérumban a koncentrációja. Na, nekem jócskán megemelkedett – sok más markerrel együtt. Az elsődleges kérdés így az volt, hogy "csupán" a terhelés hatására, vagy valami más miatt, illetve hogy összefüggésbe lehet-e hozni a mellkasi fájdalmat a laboreredményekkel, vagy két egymástól teljesen független dologról volt szó. Ahhoz, hogy a kérdésekre válaszokat kapjunk újabb vérvételre volt szükség.

Közben Fruzsina és Attila kint vártak a kórház aulájában. Először egyébként be sem akarták engedni őket, elvégre nincs látogatási idő, de aztán sikerült meggyőzni a recepcióst, hogy mégis csak jobb lenne nekik egy fallal közelebb hozzám. Persze onnan sem tudtak sok mindent tenni értem, úgyhogy megkértem őket, hogy menjenek vissza a szállásunkra, próbáljanak meg pihenni kicsit, mert még egy pár órát biztosan bent leszek. Csak kellett volna az a párna.

A második vérvétel eredménye hasonló lett, mint az elsőé, de legalább nem növekedtek tovább az értékek, ami mindenképp pozitívum volt. Viszont így szükségessé vált egy harmadik vérvétel is. Ekkor már világosodott kint, a kórház átmeneti lakóinak elkezdték osztani a reggelit, közben pedig Fruzsina is visszajött. Mivel szemlátomást jól voltam és egyébként – a körülményekhez képest persze – jól is éreztem magam, annyit megengedtek az ápolók, hogy az átmeneti kórházi ágyamból kimehessek a váróba a feleségem mellé, amíg meg nem lesz a harmadik labor eredménye is. Délelőtt 10 körül kaptam kézhez a zárójelentést, minden rendben, elindultak lefelé a markerek, mehettünk haza.

A következő hét arról szólt, hogy kiderítsük, mi okozhatta a problémát, és hogy sportolhatok-e a közeljövőben. Sok orvos ismerőssel és szakértővel konzultáltam, sok kérdés merült fel, de abban nagyjából egyetértett mindenki, hogy a laborparaméterek valószínűleg a terhelés hatására csúsztak el. Olvastam korábban arra vonatkozó kutatásokat én magam is, hogy például egy maraton mennyire megterhelő a szervezet számára és mennyire el tudnak csúszni bizonyos értékek – például kreatin-kináz, vagy akár a troponin is. Viszont más olvasni valamiről és más a saját bőrünkön megtapasztalni ugyanazt. Elkezdtem hát mélyebben is beleásni magam a témába. Meglepetésemre, nem sok kutatási eredmény és tanulmány áll rendelkezésre lévén, meglehetősen specifikus területről beszélünk.

Meta-analízisből pedig kifejezetten kevésre bukkantam.

Ebből a kevésből az egyik, egyébként meglehetősen friss, 2023-ban publikált meta-analízis szerint nem ördögtől való az emelkedett troponin nagyobb igénybevételt követően. Ebben meta-analízisben összesen 13 tanulmány szerepelt 824 maratonista részvételével. Mind a troponin I, mind pedig a troponin T megemelkedett (MD 68.79 ng/L, [95% CI 53.22, 84.37], p< 0.001 és MD 42.91 ng/L, [95% CI 30.39, 55.43], p< 0.001) egy maraton lefutását követően, de a troponin koncentrációja a verseny után 72-96 órával visszatért az alapértékre és ez az akut változás általában nem tekinthető visszafordíthatatlan szívizomsérülésnek. Ez azért eléggé megnyugtató volt, viszont jobb biztosra menni, így jöhetett egy mindenre kiterjedő, alapos kivizsgálás.

A Városmajori Szívklinikán "vettek kezelésbe". Jöhetett egy újabb vérvétel, majd szívultrahang, terheléses EKG, CPET és laktátmérés. Azt az egyetlen apróságot leszámítva, hogy a márciusi teljesítménydiagnosztikához képest elég sovány teljesítményt sikerült produkálni a futószalagon, minden rendben ment, mindent rendben találtak, nincs semmi gond. Legalábbis a szívemmel. Nem úgy a pajzsmirigyemmel. A legutolsó laborból azt a következtetést sikerült leszűrni, hogy végül is "csak" az autoimmun pajzsmirigy problémám szórakozott velem, tökéletesen hozva az enyhén túltolt gyógyszerezés tüneteit, mint amilyen az emelkedett vérnyomás és a mellkasi nyomás, mellkasi fájdalom is. Ez viszont nem akadálya a további versenyzésnek, úgyhogy másnap már fel is húztam a futócipőmet és szép lassan újra munkába álltam.

Az első edzés a saját elvárásaimnak megfelelően alakult: a középszartól valamivel gyengébb tempó, de legalább viszonylag alacsony pulzuson. Bár ekkor még csak másfél héttel voltunk az UB után, így talán érhető, hogy nem igazán voltam csúcsformában. Viszont semmiképp sem szerettem volna, hogy így végződjön a tavaszi versenyszezon. Szerettem volna még legalább egyszer odaállni a rajtvonalra a rövid nyári pihenő, majd az őszi szezonra történő felkészülés kezdete előtt – lehetőleg egy elfogadható formában és egy elfogadható eredmény reményében. Újabb 170 kilométerrel a lábaimban most itt vagyok a Balaton partján és várom, hogy ellőjék a Badacsony Félmaraton rajtját. 21 kilométer van még hátra a tavaszból. Nem mondhatnám, hogy életem formájában vagyok, de amit tudtam, megtettem. Került elég abba a bizonyos zsákba és bízom benne, hogy ki tudok majd venni belőle valamennyit. És hát bármi is legyen az eredmény a végén, ez is méternek számít és ez is az enyém lesz, ezt már nem veheti el tőlem senki.