Cerbona Fehérvár félmaraton

A tavalyi szezonzárót követően nagyon azt éreztem, hogy a maratoni a nekem való versenytáv, abszolút az én világom, így már ősszel ki is néztem magamnak a pozsonyi maratont, mint tavaszi főversenyt. Furcsa volt mondjuk a téli alapozásba úgy belevágni, hogy kora tavasszal már csúcsformában, vagy legalábbis ahhoz nagyon közel kellene lenni, ugyanis eddig még sosem versenyeztem májusnál korábban – vagy ha nagyritkán mégis, az abszolút edzés jelleggel történt. A nyugodt alapozó időszakba így már elég korán belerondítottak a feszes résztávos edzések és a hétvégi hosszúkba is gyakran került valamilyen feladat. A márciusi teljesítménydiagnosztika aztán azt mutatta, hogy végül is annyira nem volt rossz az, amit csináltam, Horváth Geri kollégám a Stelvio Diagnosticnál elég mutatós számokat prognosztizált a laktátgörbe alapján.

A Bratislava maraton azonban menet közben teltházas lett, nevezés meg sehol – amatőr hiba –, úgyhogy nézhettem új kihívások után. Szerencsére inkább lehetőségként, semmint problémaként tekintettem erre a szituációra, főleg, hogy több opció is adódott csupa olyan versennyel, amiken már egy ideje szerettem volna elindulni. Végül a Cerbona Fehérvár félmaraton mellett tettem le a voksom, köszönhetően a nem túl korai rajtnak és a nem jelentéktelen összegű pénzdíjnak. Ez utóbbi két dolog miatt volt számomra motiváló. Egyrészt sejtettem, hogy a pénzdíj sok kiváló futót fog vonzani a versenyre – az előzetes rajtlistán több marokkói neve is feltűnt, illetve meghívásra került pár kiváló hazai sportoló is –, az erős mezőnynek köszönhetően pedig azzal számoltam, hogy lesz kivel elmennem egy darabon és így nagyobb esély nyílhat egy egyéni csúcsra is. Másrészről, viszont ha mégsem jön el annyi jó futó, mint amennyi előzetesen várható, akkor lehetőségem nyílik legalább az utazás költségeit visszanyerni, plusz marad egy kis fagyira, vagy akár egy új cipőre való. A rajtvonalra felsorakozva realizálódott bennem, hogy legnagyobb szerencsémre az észak-afrikai futók végül nem jöttek el, a gyorslábú elit pedig az eggyel rövidebb távot választotta, így gyakorlatilag nyitottá vált a verseny a leghosszabb távon.

A taktikám ennek ellenére – eleinte – mit sem változott: megpróbálok elmenni a rövidebb távok gyorsabban kezdő versenyzőivel, bízva benne, hogy lesznek páran az előzetesen eltervezett 3:30-35 körüli iramon, akiken majd tudok stréhelni egy pár kilométeren, vagy akár egy-két körön keresztül, a maradékot meg lehozom saját zsírból. Nyilván itt most nem a 14 kilométeren egymásnak feszülő Dévay testvérekre és Csere Gazsira gondolok. Ők a rajtot követően annak rendje és módja szerint el is léptek a mezőnytől, rajtuk kívül viszont nem sokan maradtunk, akik az általam előzetesen vizionált iramot választották a vasárnapi ebéd előtt, így hamar egy ötfős kompániában tettem egyik lábam a másik után, három rövidebb távon induló sráccal és a későbbi félmaratoni női győztessel együtt. Már az első fordítóig is elég korrekt kis előnyt sikerült felépítenünk a mezőny többi részével szemben, és nem nagyon láttam magam mögött a közelben mást hasonló színű rajtszámmal, így elég valószínűnek tűnt, hogy az első helyen vagyok. Ebben a kis feleségem is megerősített a pálya széléről, aki aznap is végig segített, biztatott és folyamatosan adta az infókat a mögöttem lévő mezőny alakulásáról. A biztos vezetés tudatában sem nyugodhattam volna meg teljesen, ennek ellenére mégis elég könnyedén győztem meg magam arról, hogy nem igazán lenne értelme kockára tenni az abszolút elsőséget és a vele járó pénzdíjat egy egyéni csúcs miatt, ami ebben a hirtelen jött nyári melegben amúgy is rizikós lett volna. Pár száz méterrel a vége előtt befejelni, mert túltoltam az iramot és emiatt elbukni mindent nyilván nem a legjobb forgatókönyv. Gyorsan el is engedtem a PB-ről dédelgetett álmaimat és visszavettem a tempóból. Az első köröm ennek ellenére még így is a 75 perces félmaratoni részidőn belül volt a dinamikus kezdésnek köszönhetően.

A második körre fordulva azonban benéztem az első frissítőpontot és mivel épp akkor majszoltam el az első gélemet, plusz a hőmérséklet is a 30 fokot karcolta, így kénytelen voltam visszalépni egy kis vízért. Időveszteség ide vagy oda, aki otthon van valamennyire a frissítés témakörében, az pontosan tudja, hogy máshogy reagál a szervezet a hőségre tavasszal és máshogy nyáron. A sportolóimnak is mindig erről papolok minden tavasszal, most meg kihagyok egy frissítőállomást egy versenyen? Ez a kis intermezzo épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy a menet közben egyre közelebb kerülő, akkor épp második helyen álló sporttárs felzárkózzon mögém. Eleinte mondjuk nem nagyon akarta átvenni a vezetést, de aztán végül belement a játékba és valahogy mindig sikerült úgy forognunk, hogy ő kapja a szembeszeles, nehezebb részeket, én pedig a jobban futható szakaszokat. A második kör aztán ebben a felállásban és egy lényegesen diszkrétebb, számomra abszolút komfortos tempón ment végig.

Hogy a nagy melegtől, vagy az addig futott tempótól, vagy esetleg a frissítés hiánya miatt, de a harmadik – egyben utolsó – körön a riválisom mozgása kezdett szétesni, légzése zihálóvá és kapkodóvá vált és a tempója is drasztikusan visszaesett. Miután az általa vezetett egymás utáni második kilométeren is 4 percen kívüli tempót mentünk egyértelművé vált számomra, hogy ezt innentől egyedül kell befejeznem. A kérdés csak az volt, hogy mennyivel a vége előtt váltsak ritmust. Végül a 17. kili után kezdtem el újra a saját tempómat futni, amivel sikerült is bebiztosítanom az elsőségemet. A vége 1:18:40 körül lett, messze az egyéni csúcstól, még messzebb a prognosztizált legjobb elérhető időeredménytől, de aznapra ennyi épp elég volt a győzelemhez. Ha őszinte akarok lenni, örülök annak, hogy nem kellett teljesen kicsinálnom magam, és hogy felesleges kockázatvállalás nélkül is sikerült megszerezni az abszolút elsőséget. Végre egy verseny, ahol nekem jött ki legjobban a lépés, minden nekem kedvezően alakult és a szerencse is mellém pártolt. Az elmúlt jó pár évben talán egyszer, ha történt ilyen, így ez most sokat jelent számomra.