Trigo Badacsony félmaraton

III. Trigo Badacsony félmaraton abszolút első hely, méghozzá pályacsúccsal! Lehetnék akár elégedett is, mégis, mikor leírom, nem érzem azt a fajta büszkeséget és örömöt, mint ami elvárható lenne egy ilyen eredmény után. Mert hát azért valljuk be, egy 80 perc körüli félmaraton nem számít űridőnek még akkor sem, ha szintes és szeles pályán kell azt teljesíteni. Pályacsúcsot futni pedig nem egy hatalmas dolog egy olyan eseményen, ami még csak harmadik alkalommal került megrendezésre ebben a formátumban. És ami azt illeti, a szervezésbeli hiányosságok is sokat elvettek az ünneplés öröméből.

Fontos azonban leszögezni, hogy most nem az örök elégedetlenkedő sportoló beszél belőlem. Nem vagyok elégedetlen, sőt! Az elmúlt hetekben elég nyögvenyelősen mentek az edzések, nem igazán sikerült elkapni a ritmust, ami érthető is volt. Az UB-n elég sokat kiadtam magamból, emiatt sokkal több idő kellett volna ahhoz, hogy újra csúcsformába kerüljek, de nem akartam októberig várni az újabb versennyel, szerettem volna még futni egyet a nyári alapozás előtt. Végül is nem lehet és nem is kell mindig 100%-ot adni, lehet versenyezni a futás öröméért, a versenyzés izgalmáért is. Úgy voltam vele, hogy ha tudok hozni egy 3:50 alatti tempót és így a félmaratont be tudom vinni 1 óra 20 perc alá, akkor azzal én már kiegyezek. Több valószínűleg most amúgy sem ment volna. Szóval lényegében véve percre lehoztam azt, amit elterveztem. Az, hogy ezzel most az ölembe hullott egy győzelem, már csak hab a tortán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem játszottam el a gondolattal a korábbi évek eredményeit böngészve.

A versenyen igazából túl sok minden nem történt.

A rajtot követően egy meglehetősen diszkrét tempóval is hamar az élre álltam. Pár száz métert követően hallottam, hogy valaki a nyomomban van, de a sporttárs a maratoni távon indulóknak kiosztott rajtszámmal futott, így annak ellenére, hogy felajánlottam, hogy lenyulazom neki az első kört, azért mégiscsak erős volt a gyanúm, hogy sokáig nem maradunk együtt. A harmadik kilométert már egyedül futottam. A számomra nem csak simán ismerős, de a szívemhez közel is álló káptalantóti szakaszon aztán sikerült teljesen leszakítani az amúgy sem népes üldözőbolyt. Jól esett a futás, aránylag jók voltak a lábak, a lejtő-hátszél kombinációban pedig kifejezetten könnyed léptekkel haladtam előre, méghozzá meglepően jó tempóban. Innentől már csak az időeredmény volt kérdéses.

Gyulakeszi után déli irányba haladt tovább a pálya, így sikerült belefordulni az irdatlan pofaszélbe, ami a hullámzó aszfaltcsíkkal kombinálva azért nem tette könnyűvé ezt a félmaratont, de túl sok inger ezen kívül nem ért és izgalom sem sok maradt. Legalább tudtam gyönyörködni a panorámában. Ilyen is régen volt már versenyen. Badacsonytördemicen még volt pár erősebb kaptató, ami nem nagyon hiányzott már így a végére, de valahogy túléltem.

Garmin csippan, félmaraton pipa.

A célkapunak viszont még nyoma sincs, nem hallom a versenyközpont zaját és a tömeg sem sűrűsödik. Gondoltam nagy baj azért mégsem lehet, elvégre a felvezető motoros még mindig előttem gurul, ő meg biztosan jobban tudja az útvonalat, mint én. Bár mintha a pályarajzon lett volna egy letérő a Római útról a 71-es főút irányába, de minden kereszteződést polgárőrök – vagy legalábbis sárga mellényes önkéntesek – őriztek és nem engedtek lekanyarodni sehol. Mondjuk én sem nagyon kérdezősködtem, hogy merre van az arra. De hát ugye a motor közvetlenül előttem, a mezőny meg jócskán mögöttem, miért is kellene bármin aggódnom. Akkor kezdett el gyanús lenni a dolog, mikor elfutottam a bemelegítésnél korábban már alaposan szemügyre vett borműhely mellett. Csak hát ugye a versenyközpont közelében nem nagyon volt ilyen jellegű objektum.

Baszki, eltévedtünk!

De a motoros is! Vagyis csak félig. A személyi felvezetőm ugyanis simán elvitt a maratoni távot vállalók második körére, szóval végül is ő nagyon rossz dolgot nem csinált, épp csak azt nem tudta, hogy én aznapra egy kört vállaltam. Gyors kérdezősködés a közelben ácsingózó szervezőktől, akik szintén arra buzdítottak, hogy menjek tovább nyugodtan, fussam le a második kört is. Jól ki lettem segítve! Egyébként a nevezéskor még megfordult a fejemben egy maraton gondolata is, de végül is örültem, hogy a rövidebb távot választottam. Annak pedig még jobban örültem volna, ha végre célba érek. Szerencsére volt némi helyismeretem, így egy alternatív útvonalon, néhány virágágyást és bokrot átugorva sikerült eljutni a táv végét jelző chipszőnyegig.

Ott aztán úgy nézett rám mindenki, mint aki szellemet lát. Nem értették, hogy mit keresek ott – nem mintha a 80 perces félmaraton annyira lehetetlen idő lett volna –, de leginkább azt nem, hogy honnan jöttem. Rövid tanakodás után végül az egyik "versenybíró" felírta a rajtszámomat és mellé írt egy római egyes számot, de senki sem volt igazán biztos benne, hogy én nyertem. Valószínűleg az kavarhatott be a rendezőknek, hogy a fél órával később, a 7 kilométeres távon indulókkal együtt értem be, a chipes időméréssel pedig állítólag valami gond volt. Ez utóbbi miatt egyébként az eredményhirdetés is közel két órát csúszott és mivel az érmeket is elkavarták valahol, így ezt mi már nem is vártuk meg, kocsiba ültünk és eljöttünk haza. Azért az első helyért járó borocskát még elhoztuk. Olaszrizling, apósom kedvence, kár lett volna otthagyni.