Csak egy kör - UB 2023

Tavaly már elkezdett bennem érlelődni a gondolat, hogy jó lenne kicsit többet futni és kevesebb melót tenni a triatlonba. Úgy éreztem, hogy az úszás és a bringa is inkább már csak nyűg volt, púp a hátamon, kötelezően elvégzendő feladatok, hogy jól sikerüljenek a versenyek. Azok a versenyek, amelyeken indokolatlanul nagy elvárásokat támasztottam magammal szemben és túlságosan nagy terhet tettem a vállaimra, feleslegesen. Ideje volt lassítani kicsit és olyan dolgokat csinálni, amiket valóban élvezek is, miközben azért megvívhatom bennük a magam kis küzdelmeit. Az NN Ultrabalaton pont egy ilyen kihívásnak tűnt. Ott aztán futhattam kedvemre jó sokat, és mivel Attila sem tartozik a gyenge futók közé, így azért az is megfordult a fejünkben, hogy jó lenne nem csak teljesíteni a távot, hanem szép teljesítményt is nyújtani. És bár nem volt célunk a dobogó, azért néha eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne ha. Végül is, az elmúlt évek eredményei alapján, ha hozzuk azt a szintet, amit elterveztünk, akkor egy kis szerencsével még akár az is összejöhet. A nevezésnél végül 17 óra 30 perces tervezett időt adtunk meg, ami már egy jó kiindulási alap volt az edzések megtervezéséhez.

Ekkor egyébként még nem nagyon tudtam elengedni a triatlont. A futás mellett próbáltam szinten tartani az úszást és a bringát is. Valami olyasmi volt a koncepcióm, hogy az év első fele inkább a futásról fog szólni, majd az itt összeszedett métereket kicsit kiegészítve odaállok a fűzfői teljes távú OB rajtvonalára. Aztán jött a december és akárcsak egy évvel korábban, jött megint a karácsonyi covid. Maga a lefolyás nem volt vészes, de utána éreztem, hogy valami nem kerek, így beneveztem egy komolyabb kivizsgálás-sorozatra. Ekkor jött az igazi feketeleves, Hashimoto-thyreoiditis képében. Megzuhantam. Az idei évkezdés kicsit olyan volt nekem, mint egy 30 napos ingyenes próbaidőszak, ami automatikusan átmegy előfizetéssé és sehogy sem tudod lemondani. Február végéig nagyjából egy métert sem edzettem. A bringát felakasztottam a falra, az úszócuccaimat pedig a szekrény mélyére süllyesztettem. Idén már nem lesz rájuk szükségem, elengedtem a triatlont.

Szerencsére Attilának jól ment a métergyártás – ami azért megnyugtatott, gondoltam legfeljebb majd futja ő a többet –, meg hát volt egy nevezésünk és egy célunk, úgyhogy valamit nekem is kezdeni kellett magammal. Futócipőt húztam és szép lassan elkezdtem én is a felkészülést. Nem kellett túl sok idő, hogy újra felvegyem a fonalat és a kissé rendhagyó edzésterv is működni látszott, mert áprilisban az UB szakaszkalkulátorába már 4:50-es ezreket írtunk be nem csak Attila, de az én nevem mellé is. A fizikummal nem lesz gond azt tudtuk, de hogy fejben hogy fogjuk bírni, arról fogalmunk sem volt. Amit lehetett, azért kiszámoltunk és próbáltunk mindenre is felkészülni, de sejtettük, hogy lesz egy pont, ahonnan biztosan improvizálnunk kell majd. Ez a pont pedig Keszthely után nem sokkal jött el, a vártnál jóval hamarabb.

Az első szakaszt Attila futotta a tervezettnél valamivel gyorsabban, de bőven komfortzónán belül. Fruzsina felvezetésével sikerült egy 4:30-as átlaggal nyitni, ami megadta az alaphangulatot és tempót a csapatnak. Ezután én kicsit szolidabbra vettem a rám eső első szakaszt, amolyan bemelegítés jelleggel néztem bele a 4:40 alatti ezrekbe. Jött Attila és Zánka, majd megint én és Révfülöp, ismét Attila, a Varga pincészet és Badacsonytomaj. A kilométerek egyre fogytak, a tempó pedig nem csökkent. Felesleges is lett volna visszavenni, hiszen a lábak jók voltak, a frissítés működött és tudtuk, hogy előbb-utóbb úgyis jön a mélypont, nem baj az, ha már előre kompenzáljuk egy kicsit az ott megfutott lassabb tempókat. Szigligetnél én már azért egy kicsit óvatosabb voltam, mert bár kifejezetten élvezem a meleget, azért tisztában vagyok valamennyire az emberi test működésével és az első melegebb napok szervezetre gyakorolt hatásaival. És mivel éppen delet ütött az óra, meg hát volt ott egy nagyobbacska púp is valami várral a tetején, így aztán hallgattam a józan eszemre és folyamatos hűtés mellett próbáltam lazábbra venni a tempót. Sikerült is 4:45-ig visszalassítani. Mindegy, hagyjuk.

Keszthelyig ismét Attila vette át a stafétát, de itt már megbeszéltük, hogy változtatunk az eredeti terven és kihagyjuk a déli partra betervezett félmaratonokat. Erre eredetileg azért lett volna szükség, hogy be tudjunk iktatni egy-egy hosszabb pihenőt, ahol jut idő egy kis hengerezésre, lazításra, normális kajára és annak megemésztésére – ami esetünkben visszahűtött sós rizst jelentett, szóval nem egy Michelin-csillagos étterem ebédmenüje volt terítéken, de egy kis gélt rálocsolva egészen különleges kulináris élménnyel lehetett így is gazdagodni. Viszont a délutáni hőségben valószínűleg nem lett volna túl szerencsés egy óránál tovább aszalódni a napon, úgyhogy egyikünknek maradt a rohanás, másikunknak a futás váltópontról váltópontra. A tempó épp csak annyit csökkent, hogy most már az előre eltervezett iramot tartottuk, miközben Edina is két kerékre pattant, hogy guruljon mellettünk egy kicsit és segítsen minket hol frissítővel, hol biztató szóval, hol szélárnyékkal. Ráadásként jó témákat is dobott fel, úgyhogy elég nehéz volt megállnom, hogy beszéd helyett a légzésre koncentráljak, de hát ez van, ha az ember egy extrovertált futót akar bringán kísérni. Pár szakasszal később viszont már nem nagyon volt kedvem beszélgetni, megjött az első holtpontocska-féleség. Lellénél jócskán visszavettem az iramból, mert kénytelen voltam enni a szakasz előtt némi szilárd táplálékot, aminek örültem volna, hogyha bennem is marad. Az igazat megvallva, ha akartam volna, sem nagyon tudtam volna ott és akkor 5:20-nál jobb tempót menni. Hogy most a kaja volt a ludas, vagy fejben kezdtem egy kicsit szétesni, esetleg a kettő együtt, azt nem tudom, mindenesetre a következő szakaszon összekaptam magam.

Ott viszont egy nagyon különleges érzés kerített hatalmába. Nem igazán tudom, hogy mi is történt pontosan Zamárdinál, de egyszer csak a semmiből előkerültek a lábaim. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy újra tudtam tartani a korábban futott tempót. Mintha megszabadultam volna minden tehertől, minden gondolattól és csak a futás gondtalan öröme maradt volna meg. Az igazi szabadságérzet. Közben szép lassan a nap is alábukott a horizonton, Fruzsina is mellémért bringával és együtt haladtunk végig a tóparton. Bevallom, meg is könnyeztem kicsit. Attila jött ismét, aki még mindig, megingás nélkül tudta tartani az 5 perc alatti tempókat – miközben én azért kezdtem egyre jobban elbizonytalanodni a saját teljesítményemet illetően. Siófoknál aztán keményen be is hisztiztem. Kértem is Attilát, hogy csináljunk meg egy pár szakaszt felesben, mert elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fogok én két számjegyű kilométert lefutni egyben. Persze attól sem lett jobb a dolog, hogy megpróbálkoztunk egy-egy korai váltással. Kezdtem elveszteni az önkontrollt, kezdtem szétesni és felőrlődni. Az igazi mélypontot aztán a balatonkenesei szakasz hozta el. Összeomlottam, de nagyon. Alig mentek a lábaim, miközben összevissza kavarogtak a gondolatok a fejemben. Ha ott valaki azt mondta volna, hogy választhatok, hogy a negyedik helyen végzünk, de többet már nem kell futnom, vagy van esélyünk a dobogóra, de akkor szenvednem kell tovább, bevallom becsülettel, lehet az előbbire esett volna a választásom. Azt éreztem, hogy ennyire gyenge teljesítménnyel és ekkora megzuhanással amúgy sem érdemelném meg, hogy felálljak a pódiumra, akkor meg tökmindegy. Ment az önostorozás, miközben viszont azzal nyugtatgattam magam, hogy ez egy ultraverseny és biztos másnak is kurvaszar, biztos más is belesétál. Amint ezt végiggondoltam, már át is váltottam séta üzemmódra. Az elme hatalma. Fejben még erősödni kell. Az egészben az volt a legfélelmetesebb, hogy alapvetően nem volt semmi bajom – szerencsére. Egy kicsit fáradtak voltak ugyan a lábaim, de nem görcsölt semmim, nem fájt sehol. Egy kicsit már émelygett a gyomrom a sok izótól, de nem volt semmiféle emésztési panaszom, nem hánytam, nem volt hasmenésem. Nem rázott a hideg, nem fáztam, melegem sem igazán volt, álmosnak sem éreztem magam. Egyszerűen nem volt kedvem futni. Egyszerűen csak elegem lett.

Fűzfőnél Attila következett, de kiderült, hogy korábban belelépett valami kátyúba és eléggé meghúzta a vádliját, emiatt pedig már neki sem mennek úgy a lábai, mint előtte. Ez egészen pontosan annyit jelentett, hogy 5:20-ig "romlott le" a tempója. Szégyen! De még mindig jobb, mint a séta – gondoltam magamban. Na és ekkor kaptuk meg a nap – vagyis inkább az éjszaka – hírét!

Addig ugyebár fogalmunk sem volt róla, hogy hol állunk helyezés tekintetében, hogy halad a többi csapat, vagy egyáltalán, hogy hol lehetne nyomon követni az UB aktuális állását, így igazából nem is foglalkoztunk a dologgal. Egy-egy későbbi váltópontnál ráadásul több, nagyon is jó mozgású fiatalembert véltem felfedezni hasonló rajtszámmal, mint a miénk, szóval innentől kezdve én elkönyveltem magamban, hogy az eleje már rég nagyon elhúzott – bár az mindenképp gyanús volt, hogy annak ellenére, hogy idén a négyfős csapatokat is pénteken rajtoltatták el, nem nagyon találkoztunk senkivel a futópályán már egy jó ideje.

Szóval, nagyjából 25 kilométerrel a vége előtt derült ki, hogy egyébként harmadikok vagyunk, de a mögöttünk lévő csapat – ellentétben velünk – nem nagyon lassul, a különbség pedig matematikailag még behozható. Igaz, durván nagyot kellene sprintelniük hozzá, de egy rokkant és egy teljesen megzuhant futó ellen megoldható feladat ekkora távon behozni tizenpárperc hátrányt. Ráadásul Balatonalmádinál a chipleolvasó sem működött, így erre a váltópontra a rendszer nem mutatott időt nekünk – mintha el sem értük volna a váltópontot –, amiből én okosan kikövetkeztettem, hogy akkor a mögöttünk lévő páros biztosan jól vérszemet kap, ha ránéznek az időeredményekre, és elkezdik nyomni, mint süket a csengőt. Egy harmadik helyezést viszont mégsem engedhetünk csak úgy ki a kezünkből ennyi idő, energia, beletett munka és szenvedés után. Hirtelen minden addigi gondom és bajom szertefoszlott és a hangok a fejemben is azt mondták, hogy minden rendben. Csak egy kis versenyhelyzetre volt szükségem, amit most meg is kaptam. Attilának viszont nem gyógyult meg a lába ettől a hírtől, így azt éreztem, muszáj növelni az előnyünket, hogy az utolsó pár kilométeren már biztosan ne legyen kérdés, hogy maradunk vasárnapig a díjátadóra. És láss csodát, újra ment a 4:50 alatti iram. Így utólag belegondolva simán elég lett volna lekocogni 5:30-al ezt a szakaszt, akkor is lett volna elég előnyünk, de az a 20 perc fór, amivel Attila elkezdte az utolsó szakaszt több volt, mint megnyugtató. Tartoztam ennyivel neki azok után, hogy a nap folyamán végig sokkal egyenletesebben, hisztik nélkül, jobb átlagtempóval és többet is dolgozott nálam. Örültem, hogy legalább az utolsó szakaszon már nem kell nagyot küzdenie és aggódnia a helyezésünk miatt. Így végül 17 óra 22 perces idővel értünk körbe, ami 4:55/km átlagtempót jelentett és egy harmadik hely volt érte a jutalmunk.